A visszaemlékezésekben a múltkor már eljutottam a szülésig. Most pedig itt a részletesebb beszámolóm képekkel tarkítva.
Máj.25-én, vasárnap, reggel 6-kor arra ébredtem, hogy egy megfordulás után furcsán híg, folyékony dolog indult meg belőlem. Kiszaladtam a wc-re, és akkor láttam, hogy a nyákdugó odalett, sőt, némi folyadék is folydogált, ami egyértelműen magzatvíz volt. Mentem is szólni Apának, hogy mi történt. Kérdezte tőlem, hogy akkor most mi lesz. Mondtam neki, nem tudom pontosan, de a kórházba mindenképp menjünk be, mert szivárog a magzatvíz. Elmentünk mindketten zuhanyozni, készülődtünk, közben folyamatosan "csepegtem".
Nem tudni, miért, de teljesen elkerülte a figyelmemet, hogy ez a magzatvíz akár majd ömölhet is, és se óriásbetétet, se törölközőt nem tettem be a kocsiba, így aztán egy-két fekvőrendőr után szépen elárasztottam az ülést :)
Tocsogva másztam be 8-kor a SOTE II-re, elég ciki volt, de ott ezen senki nem botránkozott meg. Addigra már a szülésznőm is beért, fogadott, megmutatott a dokinak, aki megállapította, hogy bizony, szülni fogunk. Mivel szinte senki nem volt rajtunk kívül, rögtön mehettünk a szülőszobára.
Kipakolásztunk, átöltöztem, felhívogattam a rokonokat, Kitrókát :) Sétálgattunk a folyosón, Apa fogta a kezem.
Igazából 10 óráig teljesen jól elvoltam, inkább csak erősebb menstruációs fájdalomszerű fájások voltak. Utána azonban bedurvultak, én innentől kezdve jóformán nem nyitottam ki a szemem. Sőt, néha fura elalvásszerű állapotba kerültem 2 fájás között, mintha a szervezetem egyből standby-ba kapcsolt volna, hogy erőt gyűjtsek. A fájások erőssége és hossza abszolút nem volt tankönyvszerű, néha gyakrabban jöttek, de rövidebbek voltak, néha ritkábban, de pokoli erősek.
A szülésznő kb. óránként jött be ellenőrizni, de nagyon nem tetszett, amikor fájás közben vizsgálta a méhszájamat. Mindig elmondta, hogyan látja a helyzetet, szerinte hogy haladunk, és mindig megdícsért.
Kb 11:30-ra ért be a dokim, addigra már kellőképpen szenvedtem. Mikor megkérdezte, hogy vagyok, kedvesen odamorogtam, hogy "már elég rosszul". Apa mindig kérdezgette, hogyan segíthetne, de igazából én magam sem tudtam. Aztán a masszázs vált be bizonyos szinten, hátul, a medencémnél. Nagyon ajánlgatták a zuhanyzót, de nekem nem volt kedvem, mert így is nagyon közel voltam az ájuláshoz, ilyen típus vagyok. Féltem, hogy a zuhanyzóban összeesek. De végülis rávettek, és mint utólag kiderült, ez újra beindította, meggyorsította a további a tágulást.
A szülésznő ígért egy olyan méhnyaklazító injekciót, ami fájdalomcsillapítót is tartalmaz. Már nagyon vártam, hogy végre megkaphassam, beleéltem magam, hát, nem kellett volna...Miután megkaptam, na akkor jöttek csak a rettenetes fájások, én bevallom, legbelül kezdtem feladni, és csak arra vágytam, hogy vhogy kiszedjék belőlem a gyereket. Valószínűleg ezen a ponton tudtam annyira ellazulni a fáradtságtól és a kimerültségtől, hogy Dóri a kitolási szakaszba juttasson. Itt már egész jól éreztem magam lelkileg, mert tudtam, nincs sok hátra.
Aztán a szülésznő instrukcióinak megfelelően próbáltam nyomni, Apa egyfolytában bíztatott, és kb. a 6. fájásra szinte egyszerre pottyant ki a csodálatos kislányunk. Tehát nem volt olyan rész, hogy a feje kint van, és akkor majd utána jön a teste, hanem egy nyomásra bújt ki az egész baba. Hihetetlenül megkönnyebbültem, és bár elég érzékeny típus vagyok, azt hittem, zokogni fogok majd, amikor először meglátom DuDorkát. De ahogy rámtették, egyből csak simogattam, és próbáltam megnyugtatni, hogy ne féljen, nincs semmi baj.
Megmérték, megvizsgálták a kicsi lányt, aki végülis 14:32-kor 3330 g-mal 53 cm-rel született.
Aztán jöttek az utómunkálatok, amit nagyon-nagyon nehezen viseltem, türelmetlen voltam, és fájt is :(
Addig Apánál volt a pici lány, aki szintén nem sírt, fülig érő vigyorral próbálta felfedezni a kislánya minden kicsi vonását. De aztán minden rendbe jött, és hármasban élveztük a soha vissza nem térő pillanatokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése