Pedig már reménykedtem. Még napközben mutattam Dórinak a szobája ajtajánál, hogy odavetődik az árnyékom az előszobaszekrényre. Énekeltem, táncikáltam, hogy vicesnek tűnjön az egész. Félig-meddig az is volt, sokáig utánozott, mindenhol, ahol árnyékot látott, ányéék-ná-ná-ná és táncolt, nevetett. De ahogy eljött az este, a konyhában újra kezdett sírni, a fürdetésnél pedig olyan hangerővel sikítva sírt, hogy már csak az is fizikai fájdalmat okozott. Hirtelen eszembe jutott, és mondtam neki, hogy fogja csak meg a kezem, itt vagyok vele, vigyázok rá. Szerencsére így is tett, a sírást ugyan nem hagyta abba, de már kevésbé rettegett. Fél kézzel megmosdattam, és miután a kád mellé ültem, már nem látta a csempén az árnyékomat. Egy jó darabig még játszott is, ahogy korábban.
Nem tudom, hogyan és hányféleképpen tudnám még elmagyarázni neki, hogy az csak én vagyok...
1 megjegyzés:
tényleg, most esik le, én is mindig ezt mondom Lilunak, ha megijed (mindenre azt mondja:ije!ha berreg egy autó, ha kutyát lát, ha motort lát...), hogy fogja meg a kezem ha megijed, velem biztonságban van!
sokszor ha jön egy kutya, már nyújtja a kis kezét :) és nem sír...
talán ez lesz a megoldás!
Megjegyzés küldése